Egész nap itthon molyoltam csendes magányomban, mostan (éljen, lesz ruha, trallala), sütöttem (sörkiflit óhajtott a Férj), és vérnyomásom az egekig tornászva kidolgoztam néhány tételt (imádom, mikor olyan tanít, aki rosszul tudja, majd a vizsgán eldönthetem, jót mondjak, hogy ne értse, vagy rosszat, hogy bólogasson).
Ééééés néha unalmamban beálltam a hűtő elé, ez standard program felénk. Fél hétkor becsaptam a hűtőajtót, gondolkodás nélkül magamra ráncigáltam a megszáradt ruháim, és (első meggondolatlan cselekedet) elindultam kocogni. A szokásos útvonalam első kilométeréig nem is volt gond, de ott valami megmagyarázhatatlan okból csináltam egy jobbra át!-ot (Fenyvesi tanár úr büszke lenne rám, ha látta volna), második meggondolatlan tett.
Merthogy ez az út 820 méteren át meredeken felfelé visz (egészen Bazitáig, ha valakit érdekel) kb. 120 m a szintkülönbség, fizikusok, matematikusok hajrá, szerintem több, mint 10% emelkedő. Majd belehaltam. Gyalog. Még az első tejóistenéneztnembíromki gondolatnál se fordultam vissza, nem értem, hol pihent épp a józan eszem, de nem vittem magammal, úgy tűnik. Megmásztam. 2km, 25 perc alatt. Ebből azért az első fele futás volt, a második volt csak durván tetű négykézláb mászogatás. Az első fele 7:13, a második meg 17:07. Többnek tűnt. Mindegy, felértem.
Két út van előttem, melyiken induljak... vagy összegömbölyödöm és visszagurulok (kéken, zölden, de hamar hazaérek), vagy futok. Nyilván nem ugyanarra, mert élni jó, és én még szeretnék is, sokat. Hát a szokásos anyutól hazafelé vezető úton hazafutottam (harmadik rossz gondolat), 4,15 km, értelemszerűen lejtőn, ilyen kilátással...
És igen, abban az erdőben másztam fel.
És igen, ma már csak az ágyamra vágyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése