Viccnek indult, ráírtam a fb-n egy ismerős lányra, hogy na, ez nekünk való, 6 óra éjszakai futás csapatban, aki amit bír... Aztán két nappal a nevezési határidő lejárta után visszaírt, hogy na, most akkor mi van, mert ő meg a barátnője nagyon mennének. Onnan már nem volt visszaút, azonnal neveztem, utaltam, és persze gőzerővel elkezdtünk egy negyedik csapattagot keresni, mert hát mi egy-egy órát szoktunk futni, azért a kettő nem biztos, hogy menne, de a másfél talán vállalható.
A Suhanj Alapítvány által szervezett jótékony célú versenyről van szó, és hát rólam tudható, hogy fogyatékkal élőkért bármit. A verseny helyszíne Szigetmonostor, Duna-part, két km-s pálya, az időtartama 6 óra. Lassan írom, h a t óra. Értelemszerűen az nyer, aki ez idő alatt a leghosszabb távot bírja futni.
Nevezés három kategóriában: E.T. haza (egyéniben nyomják a hat órát); gyanús, hogy földönkívüliek (2-3 fős csapatok); és a szeretünk, de annyira nem tudunk még futni 4-5-6 fős váltók.
A hangulat borítékolhatóan szuper lesz, reggel bundáskenyér parti, és hát végre találkozhatok olyanokkal, akikkel vagy nagyon rég (Klári) vagy még soha (Zazi, Ada és a Piroskák).
A probléma ott kezdődött, hogy mi a nevezéskor hárman voltunk, és ezért a 2-3 fős váltóba neveztünk be. Aztán ránk talált egy lány, kérés a szervezők felé, némi alapítványi támogatással, és átraktak oda, ahova valók vagyunk. Más kérdés, hogy végül nem ott maradtunk.
Az hamar kiderült, hogy nem egyedül megyek, gyermekem egyetlen névnapi ajándékra vágyott, szeretett volna újabb lyukat a fülébe, meg el akart költeni némi verítékes (meleg volt, csak ezért izzadt, egyébként nem túlzottan fáradt el) munkával megkeresett pénz ruhákra. Innen már csak egy lépés volt, hogy Férj is jön, autózunk (és így elláthatjuk a pesti ismerősöket zalai paradicsommal, körtével, mézzel, miegymással). Persze hogy ne unatkozzanak, első kérésemre jelentkeztek a versenyen önkéntesnek. :)
Hajnali kelés, fura időben autózás (10 km égszakadás, 10 km napsütés váltakozott a fővárosig), Gabizás (jaj, de hiányzott már), gyerekkel vásárlás (jaj, de nem hiányzott) után klári felé vettük az utat, és vele indultunk Szigetmonostorra.
Férjem nem ismerte még a barátnőimet, nagyon kedvesen csak annyit mondtam róluk, pont olyanok, mint én. Így aztán mikor Klári a kocsiból úgy szállt ki, hogy b+, otthon maradt a cipőm (ami azért futáshoz nem árt), Férj csak annyit reagált, b+, tényleg olyan, mint te. Hát mondtam én :)
Korán érkeztünk, nem sokan voltunk, de hamar rátaláltam azokra, akikkel online együtt töltöttem az elmúlt hónapot, a Dagadt Köcsögök piros bandája. Nem írok neveket, mert tuti kimarad valaki. Nagyon megszerettem őket, úgy drukkolok minden leadott fél kilójukért, megtett kilométerükért, mintha magamról lenne szó. Vittem nekik sütit, ők is hoztak, jól tartottuk egymást, ami a táplálkozást illeti. Meg lelkiekben is próbáltuk támogatni a másikat. A negyediknek jelentkező csapattársunknak az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy akkor ő kösz, de mégse. Rajtszámfelvétel, bocs, hárman vagyunk, tegyetek vissza oda, köszi. Szerencsések vagyunk, tőlünk egy ember esett ki,volt kevésbé szerencsés csapat, onnan egy házaspár mondta le a futás, kb. fél éjfél magasságában. Innen is gratulálok a lányoknak, hogy csakazértis megmutatták és lefutották a hat órát.
11-ig egész jól telt az idő, megjöttek a csapattársaim (Klári cipőjével), sokat csacsogtunk, körbejártuk a pályát (Zazinak üzenem, amit ő a Mont Everestnek nézett a pálya egyik végén, az nekem minden futásom alapja, dombocska). Nanival és Zitával végül úgy egyeztünk meg, próbáljuk lefutni a két óránkat egyben, ha nem megy, hát kiabálunk, hogy bocs, váltsatok le.
Na és itt kezdődtek a bajok. A Nike kivonult néhány szuper cipővel, személyiért cserébe el lehetett hozni kipróbálni. Mit tesz a lelkes, ámde kissé álmos futó? Fut. Át árkon-bokron. Mivel tudja, hogy na, itt van egy virágosláda, átlépi, majd a következő pillanatban átzuhan a virágtartó mögé tett sörösládán.
A rajtnál volt egy csoda bűbáj pasi, Gergő (jó, hogy Köcsög, neves pólóban futott), aki megkérdezte, biztos kell-e ilyen térddel futnom, de nem viccelek, akkor nem fájt. Kicsit se. Néha verseny közben is rákérdezett, hogy vagyok, szóval köszönöm a törődést, tényleg.
Két dolgot határoztam el előre: a legvégéről indulok és nem érdekel, ki milyen tempóban fut, én bizony a sajátomban, mert két órát ki kell bírnom. Mondjuk Klári az első körben rám szólt, hogy hé, ez gyorsabb, mint a szokott nyolc perces km-k, de hát kihagytam a számításból, hogy sík terep, nem az a dimbes-dombos, amihez én hozzászoktam.
Sok mindenre nem emlékszem a két órából. Ami biztos, nagyon jólesett, hogy a pólóm láttán olyanok buzdítottak, akik azt sem tudták, ki vagyok. Hogy mekkora erőt adott, hogy az időmérőn minden körben kiírta, hogy a saját kategóriánkban a 2-3. helyen állunk éppen. Hogy a fordítónál a fülembe kiabálták, hogy hajrá, DéKá. Hogy Andriska a tolószékből integetett, hogy ügyes legyél. Hogy az utolsó körben közöltem a pálya végén állókkal, hogy most láttatok utoljára.
Végül 14 km-t futottam, 8 alatti átlaggal, ami nekem nagyon jó.
Anna és Zita is kitettek magukért, köszönöm, hogy futottak velem :) A Vasladyk (micsoda dolog, hogy csak Ironman va, nem?) teljesítették a hat órát.
Az eredményhirdetésnél kiderült, hogy a 2-3 fős kategóriában a 11. helyen végeztünk, az eredetiben a 2. hely lett volna a miénk. Sajnáljuk, ez van, szép dolog az őszinteség, de nem mindig hasznos. Mindenesetre megígértem nekik, kapnak tőlem egy üveg bort, ha már nem nyertünk :)
Szóval megcsináltuk. Azóta ezerrel tervezzük, hogy végigfutunk csapatban egy félmaratont, akármit, de versenyeznünk kell, mert jó.
Köszi Klári, köszi DK, köszi Piroskák, köszi család, köszi, csajok.
Ja, és ilyen most a térdem. Már nem dagadtabb 14 centivel a másiknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése